Indiában lehetetlen pár nappal az utazás előtt vonatjegyet foglalni. A légiközlekedés ellenben sokkal egyszerűbb folyamat. Mivel egy héttel az út előtt találtam ki hogy egyáltalán megyek, nem volt sok reményem. Megnéztem a vonattársaságok oldalait, csak várólistás jegyet tudtak biztosítani. Lemondtam arról hogy társaságban utazzak le Agrába a Taj Mahalhoz. De hogy egyáltalán ne tudjak lejutni oda egy heti előkészülettel - nonszensz. Egy kis koszos utazási iroda váltotta valóra az álmomat, az ő segítségükkel jutottam el végül Agrába, onnan Khajurahoba (káma szútra templomok), majd Delhibe vonattal. Hálás vagyok nekik, de nyilvánvalóan pont miattuk nem tudtam személyesen jegyet venni... az előzetes foglalásokra épül egy egész üzletág.

A hátrány, hogy napi 1 vonat megy Haridvarból Agrába előnyömmé vált. A tanfolyamon megismert, időközben családtaggá vált társasággal utazhattam, elosztva a taxi költséget, megúszva a szervezést, és osztozva a koránkelés szenvedésében. Rendkívül boldog voltam. Nem először. India sok boldogságot hozott az életembe. Örökké hálás leszek ennek a kultúrának.

A vonat nem sokkal volt lepukkantabb a magyarnál. Az elrendezés más volt, hálókocsinak nevezik, mert minden ülés ággyá alakítható. Nevetséges potom összegért utazhattam, kb 300 Rupia lehetett talán a 10 órán át tartó út. Szonjával letelepedtünk és élveztük nyomort. Ugyan az emberek mind mind vidámak voltak körülöttünk, ritkán láthatnak külföldieket ezen a járaton, de mégis a rácsos kicsi ablakok börtön hangulatot sugároztak. Minden 10.percben átlépett rajtunk egy-egy massala chai- hordó fiú, kaját áruló bácsi, teljesen használhatatlan zselélabda állagú pókembert áruló néni. Nem hagytak minket unatkozni, csak ámultunk és bámultunk.

Ezen a képen a lányok láthatók kártyázás közben. (emeletes ágyon)