Az ötcsillagos élményt egy háromrészes csillagtöredéksorozat követte. Szerencsére volt időm karanténban eltölteni ezt a 2 órát, ugyanis igaz, hogy a gépem reggel 7kor landolt és az előre lefoglalt/megszervezett (Dávidnak ezúton is hála) eredetileg 10kor induló busz 8 kor is ment volna, de nem ment, nem volt ott senki. Történt már veletek olyan hogy egy dolog, vagy esemény egy apróságon múlott és arra extra figyelmet fordítottatok és úgy sem jött össze? És utána a képetekbe mondják a felelősök, hogy dehát minden klappolt? Mert itt ez történt. A buszos szerint ott voltak, szerintem meg nem, de mindegy, végülis két órát kibírok. Addig is vettem SIM kártyát, a 3G-s szőranyámat, és amint elérkezett az idő, svájci óraműpontossággal indultunk Pattaya felé.

Valamiért Thaiföldön a buszokon az ülések háttámlája alapból hátra van döntve, és nem lehet előrehajtani őket, úgyhogy az ember nem tehet mást, csak alszik. Na ezt tettem én is a másfél órás úton, de biztosan nem lehettem szép látvány ahogy az ülésről lefolyva nyitott szájjal próbálom meggyőzni magam arról hogy tulajdonképpen ébren vagyok, csak néha nagyokat pislogok. Pont mikor kezdett lemerülni az energiatartalékom, beköszöntöttek a bonyodalmak. A busz egyszer csak megállt 8 km-re a szállástól és közölték hogy akkor viszonlátás. Szétosztottak minket kisbuszokra, de valahogy úgy éreztem magam mint abban a zenés játékban gyerekkoromban, hogy kevesebb szék van, mint ember és mikor leállítják a zenét, mindenkinek le kell ülnie, de egy hoppon marad. Hát itt én voltam az az egy. Magamra maradtam azzal a problémával hogy akkor innen most merre? Mindenki tudta a dolgát! Minden turista, minden utas egyszercsak bepattant a kisbuszába, és kettőt pislantottam, a fele már el is húzott. Kérdeztem a folyton zaklatott, rohanó buszsofőrt hogy akkor mondja már meg hogy a kisbuszok közül melyik visz engem legközelebb a szállásomra. Na és akkor jött az első pofon. Hát ő azt nem tudja, ilyen hely nincs. mondom neki de itt ez a bazi nagy út (kb Üllői út és mi a Kálvinon voltunk), és itt kéne nekem egyenesen lemennem (mondjuk a Határ úti Europarkig). Hát, hát - rázták a fejüket - najó üljek be az egyikbe. Mondom oké, háo mács?. Semmi válasz. Ez szép lesz. Csak a vesémet ne adják el... És akkor becsukódott a kisbusz ajtaja és nekivágtunk a lehetetlennek. 1 óra tekergés után, míg kiraktuk az összes utast, végre valahára én következetem. A taktikám: hülyének tetető szőke nő, aki mintha először kérdezné hogy akkor most ugye erre megyünk és hogy ugye érti amit mondok. Második pofon. Mi?! Hogy?! Hol van ez? Sose látta azt az utat (nekem is úgy tűnt hisz folyton lejöttünk róla. Pattaya legforgalmasabb útja...) Nade majd elvisz. A szállásig? A szállásig. Mondom jóvan, ha már 2 km-es körzetben letesz, lesétálok, 30 fok ide vagy oda. 

Követem GPS-sel hogy irányban legyünk, egyszercsak félrehúzódik és kirakja a csomagomat az autóból. Mondom hol vagyunk? Azt mondja hogy végállomás, ő itt kirak, menjek isten hírével. Mondom de ez nem a szállásom, és mégis hogy jutok el oda? Erre ő: Fogjak taxit. (Thaiföldön taxit fogni egy extra alkudozás, fáradtság, stressz. nem kell ez nekem 17 óra folyamatos útonlevés után) Őt ez nem zavarja. beszállt az autóba és elment. Pénzt nem kért. Ez az egyetlen pozitivum. Hát, kettesben maradtunk. Én és a másik izzadt keze által összedzsuvázott telefonom, 20 perc múlva lemerülő aksival. Nem baj, amíg el nem érem a szállást, erős maradok, majd énekelek valami indulót, az tartja bennem a lelket. Elindulok, tesztelem a GPSt hogy legalább jó irányba tartok-e, amikor is valaki elkezd integetni egy kis tető alatt. Azt mondja,idézem: TAXI?! TAXI?! Ha akarom se tudom kikerülni, mondom okéééé, mennyiért viszel innen a 2 percre lévő szállásomig. 50 Baht, nagyszerű, nem alkuszom. Motorral volt, az olcsóbb. 

Namármost idézem az útvonalat. Ez tényleg a szőkék labirintusa:

Egy helyinek ez nem kéne, hogy meghaladja a tájékozódási képességeit. 

De. Meghaladta.

Megmutattam a GPS-en, kinagyíthatta, látta a thai utcafeliratokat, de semmi. Nem tudta hova kell menni. Többször kanyarodtunk, túlmentünk, visszafordultunk. Átvettem az irányítást: egyenesen, egyenesen, egyenesen, még mindig egyenes... nem, nem fordulunk le, fordulj vissza, egyenes egyenes, most balra. nem jobbra, hanem balra. Másik bal. Azleszaz, és itt is vagyunk, köszi. Odaadtam az 50 bhatot és beestem a szállásra. Ők szólaltak meg először: Te vagy az Emília? Felcsendült a glória a fejem fölött, konfettiket szórtak rám az angyalok, megérkeztem! és a nevemet is tudták. Dávid készült, mindenkit beizzított, ezer hála neki. Megkaptam a kulcsot, negyedik emelet 601es szoba. Felmegyek, nézem a feltételezett ajtó tárva nyitva, épp takarítják (ami nem baj, csak nem láttam a számát). Néz rám kérdőn a thai kislány, mi keresnivalóm van arrafelé. mondom és mutatom 601. Erre ő: ááá, és kedvesen lekísér a szobámig mert én, balga, eltévesztettem az ajtót. És közli, 501. Mondom hélóóó 601, rokonod a motoros józsi aki az előbb tett ki engem, vagy mi a szösz?!. Ja azt ő most takarítja. Visszamentünk, bezárta az ajtót, lerohant, kisvártatva visszajött, még nyalt rajta egyet kettőt és átadta. Végre megérkeztem! (akkor még nem tudtam hogy Darth Vader lakik a szomszédban aki még helyi idő szerint 2:30kor is hangosan lélegzik. wáááá, mintha a Truman Show (http://www.imdb.com/title/tt0120382/?ref_=nv_sr_1) hardcore epizódjában szerepelnék! A mai statiszták megdolgoztak a betevő duriánukért, az biztos.

A szobámban kedves üzenet, a hűtőben friss sushi és friss gyümölcsök (szőrös, hányásízű here, mangosteen, mangó, tamariiind <3, passionfruit, dragonfruit) vártak Dávid jóvoltából. Holnap után találkozunk, akkor megköszönöm neki személyesen is. 

További egzotikus gyümölcsök listája: http://list25.com/25-weird-and-exotic-fruits-from-asia-youve-probably-never-heard-of/