Mielőtt halvány fogalmam lett volna a jógáról, azt hittem hogy a pranayama ellenség. Nem tudom ki emlékszik arra a hírre hogy egy magyar házaspár fénnyel táplálkozott (http://index.hu/belfold/2013/04/17/halalra_eheztettek_egy_masfel_eves_gyermeket/) és hát, hogy hogynem, úgy alakult hogy mind éhenhaltak, a kisgyerekükkel az élen. Na és én azt gondoltam hogy ez a pranayama. Hiszen a "prana" legközelebbi fordításban energiát, jelent, míg a "yama" a kontrolt, ami nálam valamiért úgy ragadt meg hogy evést jelent. Nade legalább most így utólag ez is tiszta.

Rishikeshben napi kétszer végeztünk pranayama gyakorlatot, így hamar a mindennapi rutin részévé vált. Mikor Goán, a tréningen feltűnt hogy néha átsiklunk rajta, úgyhogy nemes egyszerűséggel átvettem az irányítást és onnantól kezdve hetente legalább kétszer én tartottam a reggeli pranayama szeánszot. Később, a saját óráimon a stúdióban is, annak ellenére hogy csak egy dolgot szerettem volna elkerülni, a koránkelést. De az egyik újdonsült ismerősöm ragaszkodott hozzá hogy majd ő felkel, mert szüksége van a fegyelemre, azért hirdessük a nevemmel ezt a dolgot. És hát nem kelt fel. Ráadásul eleve ingerülten indult a napja amit rajtam és a közös ismerőseinken vezetett le. Egyszóval 3 hétig nem aludtam (mivel minden másnap 5:30kor nyitották a csapokat az utcán és a papírvékonyságú falon minden behallatszott). És vele mentem később Bangkokba is. 

Az úgy történt hogy egyszercsak gondoltam egyet, hogy nekem elegem van ebből a lézengésből, a szeretet nélkül készülő ételekből, a szívtelen boltosokból és az unalmas hal-tekintetű tengerparti éttermi becsalogató emberekből. Nincs semmi ami Goán tartana, és már attól repesett a szivem, hogy nem leszek többé fültanúja a reggeli turha-szimfóniának sem. így hát 5 héttel a tanfolyam vége után, a zaklató élményét magam mögött tudva, elrepültem Bangkokba. Halleluja!