Szóval tehát akkor ott tartottunk hogy egyedül maradtam a további 100 órás traningen.

Az az apró részlet kimaradt hogy a vizsgám napján olyan rosszul lettem hogy egy napig nem tudtam kikelni az ágyból. Pont előtte való nap próbáltam ki valami újat a szokásos "étteremben", hogy ne csak 3 féle kaját egyek a 6 hét alatt. Hát nem jött be. Mikor elkülditek a skypeon a zöldet hányós smiley-t - na az vagyok én. Valami mentás rizs volt. Blööee, még most is rémlik az íze. 

A további 100 órás képzésre szállást is váltottam. Nagyon örültem neki, mert életem leges legszörnyűbb szállása volt 3 éjszakán át. Olyan, ami újraírta az alapvető "emberbaráti szeretet" fogalmát. A spórolás és a lustaság jegyében egy 100 m-en belül taláható bulihely kellős közepére vezényeltek, ahol este 10-től éjjel 4-ig megállás nélkül tombolt a zene, maximális hangerőn. A hangfalak nem voltak 10 m-re a bungalóm "falától", ami egy bambuszterítő szerű anyag lehetett. Egy manikürollóval simán az életemre törhetett volna bárki, és azt csinál amit akar - a sikolyomat úgyse hallaná senki a tuc-tuc zenétől. Az értékeimmel aludtam, félig nyitott szemmel. Gondolhatjátok mekkora mosott szar voltam.

Mikor a tehetetlenségtől sírni tudtam volna szerencsére találtak nekem másik szállást. Namost hogy miért voltam tehetetlen. Azért mert naivan azt hittem, vagyishát elvártam hogy ha befizetek egy tanfolyamra akkor valamilyen szinten gondomat viselik, és ha nem, akkor legalább időben szólnak. Nagyon hamar rájöttem hogy van még mit tanulnom az életből. Később átkerültem egy másik, csendesebb szállásra, ami a végső otthonommá vált Indiában.